Péntek 13.

Eddig semmi bajom nem volt a péntek 13-mal, de ennek a lánynak a jötte mindent megváltoztatott. Már az éjszaka kemény volt. Ez volt az első éjszaka, hogy nem mellette, hanem az ágyon aludtam. Hiányolt is rendesen. Sírt, és jönni akart fel az ágyra. Szerencsére még nem tud, ezért csak az ágy végéből kukucskált. Éjfél körül megunta és lefeküdt a földre. Ott a jó puha ágyikója, de nem alszik benne. Még párszor próbálkozott az éjszaka folyamán, de nem járt sikerrel.

Délelőtt eldöntöttem, hogy szokassuk kicsit az egyedülléthez. Addig kell, míg ilyen light-os a hangja. Fél órára elmentünk itthonról. Kicsuktam az előszobába, ami jó nagy és világos, elpakoltam minden számára megrágható dolgot (bár már alig volt ilyen), adtunk neki játékot és elmentünk. Búcsúzkodás, és minden puszilkodás nélkül. Fél óra eltelte után csendben jöttünk haza. Ő nem volt olyan nagy csöndben. Sírt nagyon. Amikor bejöttünk nem találtuk a lányt. Enyhén meglepődtünk, hogy mit váltott ki benne az egyedüllét. A szobák ablaka az előszobába nyílik, ez nyáron mindig nyitva van. Most is így volt. A kis drágaság felugrott valahogy az előszobában a kanapéra (eddig sose bírt), felmászott a háttámlán, be a szobaablakon, és ott valahogy lejött, leugrott. Kiment a konyhába, és onnan sírt. Egyszerűen nem értjük hogy volt képes erre. Szerencsére nem lett baja. A tanulság az: ne hagyjuk többet nyitva az ablakot!